Kennelem története

Zóki László vagyok.

Immár nyugdíjasként szeretném elmondani a történetet, hogyan lettem végül is Leonberger fajta kennel tulajdonos.

Dunaharasztiban egyedül élek. A vízparti családi házamnak szép udvara van, amely alkalmas kutyák tartására. Mindig is voltak kutyáim. Utoljára egy Rottweiler és egy Retriver-Szetter keverék. Elhagytak egymás után 11 éves korukban, mivel én neveltem fel őket, ezért különösen hiányoztak.

Tavasszal meglátogattam a hajó és horgász kiállítást Budapesten és meglepetésemre ott kutyakiállítás is volt. Éppen a Leonberger kutyákat vezették fel, és én döbbenten álltam és bámultam őket, mert olyan gyönyörűek voltak. Bár hallottam a ritka Leonberger kutyákról, de még csak most láttam őket először. Ekkor döntöttem el, hogy nekem kell egy Leonberger kutya. Kezdtem érdeklődni a kiskutyák után, és egy tenyésztőtől kaptam információt, hogy egy vidéki tenyésztő fel szeretné számolni a tenyésztését, és lehet hogy ez egy jó alkalom hogy találjak magamnak egy megfelelő Leonbergert. Felhívtam a tenyésztőt, ahol nekem már csak egy 2 éves Leonberger kislány maradt, amely a tenyésztő szerint alkalmas további tenyésztésre.

Egyedül indultam el a kutyáért. Azért nem mertem autóval menni, mert féltem a kutya viselkedésétől. Végül vonattal utaztam egészen az Ukrán határig, hogy átvegyem az én Leonbergeremet.

A tenyésztő kihozta a kutyát a vonatállomásra és csak negyed óránk volt, hogy elintézzük a formaságokat és már indult a vonat vissza Budapestre. A tenyésztő feltette a kutyát a vonatra, és már indultunk is a több órás utazásra. Néztük egymást. A kutya láthatóan meg volt szeppenve. Vonatot még nem látott, és ráadásul még egy ismeretlen ember is ült mellette. Ekkor történt meg az, amire azt mondják, hogy „szerelem első látásra”. Egész út alatt simogattam és szeretettel beszéltem hozzá, és úgy láttam, hogy ő is elfogadott. Mikor megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, probléma volt a leszállással meg a lépcsőzésekkel. Dunaharasztiig kellett utazni villamossal és HÉV-vel és ekkor a felszállásokkal és leszállásokkal nagy probléma volt. Úgy kellett le- és felemelni az 50 kilós kutyát, de azért engedelmesen jött velem pórázon.

A HÉV-állomástól a házunkig 15 perces séta az út. Ezt azért mondom el, mert másnap történt valami érdekes. Úgy láttam, felelőtlenül, hogy a kutyám jól érzi magát az új otthonában, és kivittem a ház elé a Duna-partra póráz nélkül. Minden rendben volt addig, amíg nem jött egy hajléktalannak kinéző ember és meg akarta simogatni. Erre ő megijedt, és mint a szélvész, elrohant a parton Budapest felé, s egy pillanat alatt eltűnt. Felpattantam a kerékpárra és mentem utána, de sehol nem találtam. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy most elveszítettem a kutyámat. Egy fél óra keresés után a környékbeli utcákból elindultam hazafelé azon gondolkodva, hogy mit tegyek? Egy szomszéd érdeklődésemre elmondta, hogy a házam körül látott egy nagy kutyát. Siettem haza és nagy örömömre az én Leonbergi kislányom ott várt az udvarban és megörült nekem. Csodálkoztam rajta, hogy hazatalált, hiszen előző nap egyetlen egyszer jött velem ezen az úton a HÉV-től a házunkig és ő megjegyezte az utat, és hazajött egyedül.

Amit még el kell mondanom az az, hogy miután hozzám került a Leonberger kislány, érdeklődtem a tenyésztői szemléről. Kiderült, hogy egy hét múlva tartják Tökölön. Az volt most a nagy kérdés, hogy szabad-e ilyen rövid idő után kimenni a kutyával egy szemlére, mivel ott a küllem mellett engedelmességi és viselkedési vizsga is vár ránk. Figyelmeztettek is a vizsgáztatók, hogy gondoljam meg, mert ha nem megy át a vizsgán, csak egy év múlva lehet megismételni. Elmentünk a vizsgára. A behívástól féltem a legjobban, mivel 50 méter távolságról hívásra a gazdihoz kell, hogy jöjjön a kutya úgy, hogy a gazdi egy emberektől zárt körben áll. Mikor szólítottam, hogy „Hozzám!” elindult, aztán szagot fogott út közben és megállt, gondoltam most megbukunk, de nem, mert egy pár másodperc után elindult, és szépen odafutott és betolakodott hozzám az emberek között. Teljesen meg voltam illetődve. Az én Leonbergerem az összes feladatot a legmagasabb pontszámmal végezte, és én nagyon büszke voltam rá.

Az én Leonberger kislányomnak a neve a törzskönyv szerint Csalánosi-Leo Nelly. Mikor ezt megláttam, meglepődtem, mert az egyik öt éves kis unokámnak a neve szintén Nelly. Megkérdeztem a vidéken élő lányomékat, hogy most mit tegyünk? Legjobb lenne talán átnevezni a kutyát. De a lányom is meg a kis unokám is azt mondta, hogy nincs ezzel semmi probléma. Maradhat a kutyus is Nellyke, nekik ez éppen így szimpatikus. Úgy hogy most van két Nellykém egy két lábú meg egy négy lábú. Mind a ketten nagyon okosak. A Leonberger Nelly hamar megtanult lépcsőzni, HÉV-vel, busszal, villamossal utazni, – na meg úszni is a házunk előtti Duna-ágban. Két hónap kellett hogy elfogadja új otthonát és már megugatja az idegeneket is. Kiváltottuk már a kennel nevet is: TAR-ZÓ LEÓ kennel lett. Most már csak a vőlegényt kell megtalálni!